Létezne megoldás, amivel megállíthatnánk a vízivilág pusztulását?

A bálnák kiirtása szinte százéves vitatémát képez világszerte. A bálnaolaj iránti szükséglet miatt a 19. században csaknem teljesen kipusztult a Föld bálnapopulációja, csupán az ezredforduló környékén sikerült újra benépesíteniük a vizeket. Mostanra azonban a bálnavadászok mellett újabb fenyegetés leselkedik rájuk, ugyanis rejtélyes, vérző fülű tetemeket sodor partra a víz. Úgy tűnik, az állatok egyenesen a halálba menekültek a mélységben rejtőző fenyegetés elől.

Az első szembetűnő eset 2000 tavaszára datálható, amikor közel 30 cetet sodort partra a víz a Bahamákon. Az állatok egytől-egyig ugyanazokat a tüneteket produkálták: dezorientáltak voltak, a fülükből vér csordogált. Az állatok mindegyikét emberi segítséggel tolták vissza a vízbe, ám azok újra és újra a part felé vették az irányt, mintha a mélységben lapult volna valami, ami végül a bizton halál felé kergette az élőlényeket. A cetek közül egy sem élte túl a partra vetődést, ami ellenkező esetben valóságos csoda lett volna, hiszen a boncolások során a kutatók rájöttek, hogy a keszonbetegség jelei figyelhetők meg az állatokon. Komputertomográfiás vizsgálatok elvégzésekor a bálnakutatók bevérzéseket tapasztaltak az agyban, további vérnyomokat pedig a hallójáratokban találtak. Nem volt kérdés, hogy külső behatás érte az állatokat. Tudvalevő, mikor nagy nyomásból hirtelen az alacsonyabb nyomás felé haladunk, a vérben lévő nitrogén gáz halmazállapotúvá válik, a kis légbuborékok pedig meggátolják az erekben a vér szabad áramlását, ezért a szervek vérellátása rohamosan csökken. A búvárok külön kiképzésen sajátítják el a megfelelő ütemben történő felszínre úszás technikáját, hogy a testüket körülvevő nyomás fokozatosan csökkenjen, és ne okozzon szervkárosodást vagy halált. Sokáig úgy vélték, a tengeri emlősök a keszonbetegségtől vagy másnéven dekompressziós szindrómától védve vannak, ám hamar rá kellett jönnie a tudósoknak, hogy ugyanolyan veszélyt jelent rájuk, mint az emberekre. 2008-ban Madagaszkáron hasonló eset történt, 200 fehérajkú delfin torlódott össze egyetlen folyótorkolatban közel 100 km-re az óceántól. Az állatok megfelelő mennyiségű táplálék és élőhely hiányában csont soványra fogytak, alig pislákolt bennük az élet. A helyiek megpróbálták az óceán felé terelni az állatokat, ám kevesebb mint 10 példány élte túl a tragédiát. Az eset lesújtotta a kutatókat és az ott lakókat egyaránt, így lázas keresésbe kezdtek, mi űzhette el az óceánból az állatokat.

Világszerte több bálnakutató intézet foglalkozott azzal, mi okozhatja a bálnapopuláció csökkenését. Nem tettek mást, mint vízalatti mikrofonokat helyeztek a vízbe, és az óceán hangjai alapján figyelték meg az állatok viselkedését. A lenyűgöző hangokba mi is belehallgathatunk, ebben videóban bálnák, gyilkosbálnák és delfinek hangjai találhatók. Sokáig kétséges volt, mi alapján kommunikálnak az állatok egymással, ám a kutatók rájöttek, a víz a legalkalmasabb közeg a hang terjedéséhez. Ez olyannyira igaz, hogy zajkeltő gépekkel kezdtek kísérletezni, vagyis egy bizonyos hangot lejátszottak az Indiai-óceánban, ami még az Atlanti- sőt a Csendes-óceánban is hallható volt. A bálnák tehát roppant messziről is képesek meghallani társaikat, ezzel a különféle cetek és delfinek is hasonlóan vannak. Együttélésükhöz elengedhetetlen a kommunikáció, legyen szó párkeresésről vagy esetenként vadászatról. A vizsgálatok során azonban hamar kiderült, óriási a baj az óceánokban. A vizeket ugyanis nem csak szeméttel bombázzuk, hanem zajokkal is szennyezzük. Az 1950-es évek óta fokozatosan nő a zajszennyezés a vizekben – köszönhetően a fellendült vízi kereskedelemnek. Egyre nagyobb és nagyobb teherszállító hajók szelik át az óceánokat őrületes sebességgel. A zajkeltésben óriási szerepet játszanak a monumentális hajócsavarok, amik a vízfelszínt felkavarva légbuborékokat képeznek. Ezek tömegesen durrannak szét, amik elviselhetetlen zajt keltenek az óceánlakók számára. Ha mindez nem volna elég, a hajótest folyamatos rezonálása tovább fokozza az őrjítő hangzavart. Ezen a hangfelvételen jól hallható, ahogy a hajóhangok megzavarják a nyugodt vízalatti csendet. Szinte 10 percenként halad el egy hajó az állatok feje fölött, így azok állandó stressznek vannak kitéve, amely mentális problémákat is okoznak egyes fajoknál. A zajos óceán elnyeli az egyedek hangját, így például egy elkóborolt kicsinynek szinte 0% az esélye visszajutni a szülőkhöz. A zajszennyezés óriási segítséget adott a kutatóknak a nyomozáshoz, így a partra vetődő bálnák tragédiájának rejtélyes okára is fény derült.

A 2000-es bahamai tömeges pusztulásnak is köze volt a hajókhoz, ám elképesztő felelőtlenség miatt történhetett meg az elképzelhetetlen. Ken Balcomb a Bálnakutató Központ igazgatója, egykori haditengerészeti tiszt a tömeges partra vetődés másnapján az újabb tetemek vizsgálata közben amerikai hadihajókat pillantott meg a távolban. Egy hatalmas romboló és több kisebb hajó szelte át a vizet, a tudós pedig azonnal tudta, nagy a baj. A hadihajók ugyanis a tengeralattjárók felderítése végett közepes erősségű szonárt alkalmaznak. A szonár különböző fokozatú használatának hangjai itt hallhatók. A bálnák és delfinek tulajdonságát imitáló szonár hang jelet küld a mélység felé, és a visszaverődésből pontosan meg tudják állapítani, mekkora objektum található a közelben. A vízalatti hangbomba valószínűleg annyira megzavarta a mélytengeri állatokat, hogy azok rögtön a felszín felé vették az irányt. Ennek köszönhetően a keszonbetegség rögtön jelentkezett, amitől az állatok elveszítették a tájékozódó képességüket. A nyomáskülönbség végzett a cetekkel, mindezt úgy, hogy a haditengerészet nem is volt tisztában a történésekkel. A bahamai eset után több hasonló tragédiát is a haditengerészet számlájára írtak, a Kanári-szigeteknél, a spanyol partoknál és Görögország mellett partra vetődött bálnák is a szonár okozta elviselhetetlen zaj elől menekültek. A 2008-as eset ennél bonyolultabb volt, hiszen nem volt szó haditengerészeti beavatkozásról. Katie Moore a Nemzetközi Állatjóléti Alap (IFAW) igazgatója a madagaszkári esetet vizsgálta, mikor rájött, talán köze lehet a nem messze tevékenykedő kőolaj- és földgáz feltárást végző vállalat gépeinek a delfinek halálához. A vízalatti nyersanyag keresés egyre gyakoribbá válik az egyre fogyó készletek miatt, a kereséshez pedig egy speciális ipari hanglokátort használnak. A szonárhoz hasonló elven működő gép a hanghullámok segítségével térképezi fel a tengerek és óceánok fenekét. Az egyik legbrutálisabb és legveszélyesebb kutatási eszköz az olajfúró vállalatok kezében van, ez nem más, mint a robbanószerek vízi megfelelője, a légágyú. Működéséről felvételt itt láthatunk.  A robbanáskor meginduló hang a fenék felé áramlik, majd onnan egy része visszaverődik a felszín felé, ezzel mutatva pontos képet a talaj összetételéről. Akár 40 sornyi légágyút is képesek a nagyobb hajók maguk után vontatni, amelyeket egyszerre sütnek el, óriási területet lefedve ezzel. A robbantások akár tíz másodpercenként is megismétlődhetnek, ami hetekig vagy hónapokig is folyamatosan tarthatnak. A világ szinte minden pontján végeznek ilyen felméréseket, így kimondhatjuk, óriási a baj. Az óceán ökoszisztémája olyannyira károsodik, hogy a tengeri és óceáni halászok minden tízévben csaknem 60%-kal kevesebb halat fognak, ami az emberiség kulcstápláléka lehetne egy élhetőbb bolygó megteremtésénél.

Megoldás könnyen születhetne a zajszennyezés minimalizálására, ám a korrupció sokszor gátat szab a természetvédők és kutatók törekvéseinek. Konferenciák gyakori kérdése, miként lehetne csendesebb hajókat építeni, és ezek vajon milyen következményekkel járnának. A csendesebb hajó megnöveli az üzemanyaghatékonyságot, így a vállalatok rengeteget spórolhatnának korszerűbb járművekkel. A lassabb haladás is csökkentené a zajszennyezést, mivel a kevésbé intenzív működéssel a hajótest rezgésszáma és a hajócsavarok által keltett légbuborékok száma is csökkenne. Mivel a rakodóhajók van, hogy három napot is a kikötőben rostokolnak, miután egyáltalán megkezdődik a lerakódás, sokkal észszerűbb lenne lassabbra venni a tempót, és ez idő alatt csendesebben átszelni a vizeket. A katamarán-típusú hajók alkalmazását a haditengerészet is átvette, mivel költséghatékony az üzemanyagfogyasztás szempontjából, ráadásul kevesebb zajjal is közlekedik, mint egy hagyományos alakú hadihajó. A szonár keltette zajra is létezik egyszerű megoldás, a haditengerészetnek pusztán ott lehetne csak gyakorlatoznia, ahol előtte gondosan felmérték a természeti adottságokat, és azt, élnek-e zajra érzékeny állatok a közelben. Ugyan kisebb politikai lépések születtek a felismert zajszennyezés megállítására, ez mégsem globális méretű, így kétségessé válik a vízivilág jövője akár 20 vagy 30 év távlatában is.