Az igaz történet alapján felirat elég félrevezető lehet, nem véletlen, hogy sokan elhisszük, amit a képernyőn látunk. Akadnak ügyes marketingfogások, sokszor azonban a valóság sokkal kegyetlenebb és rejtélyesebb, mint a filmvásznon látottak. Ha kíváncsi vagy az első részre, ide kattintva elolvashatod.

Halálhegy – A Dyatlov-rejtély / A Dyatlov-incidens

A Dyatlov-rejtély a mai napig foglalkoztatja a titokzatos események után érdeklődőket, mivel számos megmagyarázhatatlan pontja van az amúgy tragikus történetnek. 1959. január 25-én indult útnak 9 egyetemista (7 férfi + 2 nő), hogy meghódítsák az Otorten-hegyet, amit a manysik csak Kholat Syakhlnak, vagyis Halálhegynek neveznek. A csapat jól képzett túrázókból áll, a fiatalok mind-mind középiskolás koruktól fogva hegyet másztak, túráztak, és remekül tájékozódtak a térképek alapján. Leszögezhetjük tehát, hogy nem a tapasztalatlanságuk okozta a tragédiájukat. Ha mindez nem volna elég biztosíték számukra, egy profi hegymászót és túravezetőt is magukkal visznek. 500 km-es vonatút után egy teherautóra kapaszkodva mennek tovább, míg el nem érik Vizsaj városát. Itt tábort vernek, majd megtervezik a haladási irányt és a menetidőt. Úgy kalkulálnak, január 28-án vágnak neki ténylegesen a hegyi túrának, és két hét alatt beveszik a Halálhegyet. Másnap sátrakkal és élelemmel felszerelkezve indulnak útnak, ám az egyik hallgató, Jurij J. Judin erős hasfájásra és lázra panaszkodik, így a többiek visszaküldik a szállásra, és nélküle folytatják az utat. Az ezutáni eseményeket fényképekről és feljegyzésekről ismerjük, ugyanis élve ekkor látták utoljára a 9 fős csapatot.

A vidám társaság a megbeszélt időre, február 12-re nem ér haza, így a családtagok keresésbe kezdenek eltűnt szeretteik után. Hamarosan bekapcsolódik a rendőrség, a lakosság, és együtt kezdenek a diákok nyoma után kutatni. Február 22-re repülőgépek is pásztázzák már a hegy felszínét, így bukkannak rá a kutatás negyedik napján a félig eltemetett táborhelyre, és kezdődhetett meg a fiatalok utáni lázas hajsza. A táborhelyet szemügyre véve rögtön tudta mindenki, hogy nagy baj van, a sátor oldala ugyanis fel volt szabdalva, és ami a legmegdöbbentőbb volt az egészben, hogy belülről. Úgy tűnt, mintha a sátorban kuporgó 6 fiatal sietősen távozott volna, nem lett volna idejük eloldani a sátor száját tartó madzagokat. A lábnyomok alapján ahányan voltak, annyi fele futottak, így a holttestek feltárása is problémásnak bizonyult. Két diák teste rögtön előkerült, ám négyet csak májusban sikerült megtalálni. Az utolsó három áldozatot a sátor közelében, elszórva fedeztek fel. Az eleinte tragikus balesetnek tűnő eset rengeteg furcsaságot tartogat, a nyomozási akta egészen 1990-ig titkosítva is volt. Az első szembetűnő rejtélyt maguk a testek szolgáltatták, ugyanis a legtöbbön nem volt más, csak alsónemű. -20 fokban profi túrázóktól ez több, mint különös, ám a hideg csupán öt emberrel végzett. A halálok okának megállapítása közben ugyanis további furcsaságokat találtak:

1. Három ember komoly sérülésekbe halt bele. Ljudmilla A. Dubinyina nyelve hiányzott, mikor a testére találtak, és ugyan orvosszakértők szerint ez csupán a bomlás megkezdődésének természetes jele, arra senki sem tud magyarázatot adni, hogy törhetett el minden bordája úgy, hogy külsérelmi nyomot nem találtak rajta.
2. A túravezető A. A. Zolotarjov is eltörte minden bordáját az egyik oldalon, és nála sem találtak semmilyen külső traumára utaló jelet. A testek látszólag épek és sértetlenek voltak, hiába voltak olyan belső sérüléseik, mintha egy kamion gázolta volna el őket.
3. Rusztem V. Szlobogyin súlyos fejsérülést szenvedett, ami az orvosok szerint a körülmények miatt végzetesnek számított, mégsem találtak semmit a test körül, ami indokolta volna a koponyatörést, egyetlen szikla vagy faág sem hevert a test 300 méteres közelében.
4. Szlobogyin és társa Zinajda A. Kolmogorova tenyere vízhólyagosra égett, ám az okát nem sikerült megtalálni, mivel semmilyen mikro szennyeződést (pl. szenet) nem találtak a bőrükön.
5. 9 holttestből 6-on tudtak kimutatható sugárzást mérni, ám a környéken semmiféle sugárzó anyagot nem találtak. A fiatalok arca különös narancssárgás színt öltött magára, aminek eredetére szintén nem adtak magyarázatot.

A nyomozás során felvázolt eseménysorok arra engednek következtetni, hogy a táborhelyet sietősen elhagyó csapat szétszéledt, ám utána találkoztak a tábortól körülbelül 1,5 km-re lévő fenyőfa alatt. A csapat 3 tagja jól felöltözött volt, ezt az bizonyítja, hogy néhány ruhadarabot máson találtak meg, tehát megosztoztak a táborhelyről sikeresen elhozott ruhákon. Itt tüzet raktak, majd 20-25 perccel később nekivágtak a visszafelé vezető útnak. Ekkor érte őket utol a halál. Az alábbi térképen pontosan látszik, hogy a legtöbb túrázót a táborhely felé nézve találtak meg, gondosan valószínűleg átgondolt terv alapján haladtak a sátor felé, ahonnan eredetileg elmenekültek.

5 holttest tenyerén és combján horzsolásnyomokat találtak, ráadásul a már említett fenyő letört ágai is arra engednek következtetni, hogy megpróbáltak felmászni rá. Hogy miért? A tájékozódási célból történő mászás ötlete kilőve, hiszen a sötétben szinte semmit nem láthattak volna. Félelemből? Valami vagy valaki üldözhette őket? Talán. Az egyik test mellett ugyanis nem a csoporttól származó vérnyomokat találtak, ám a hatósági vizsgálat közben a minta megsemmisült, így sosem derült ki, ki vagy mi támadt a diákokra. Hogy milyen elképzelések születtek az ügy megoldását illetően, arról hamarosan olvashattok.

Az Amityville-filmek / Az Amityville-i szellemjárás

A horrorfilmek egyik jelentős ikonja igaz történet alapján íródott, sikerességéhez valójában a valós történet járult hozzá. 1974. november 13-mal indulnak a borzalmas események, ekkor ugyanis New York állam Amityville közösségét súlyos tragédia sokkolja. Az Ocean Avenue 112 alatt kivégeznek egy egész családot – vagyis majdnem egy egészet. A 23 éves Ronald DeFeo Jr a rendőrség szerint végzett két szülőjével és négy testvérével, akiket az ágyaikban vérbe fagyva találtak. Az első kérdőjelek itt vetültek fel, ugyanis védekezésre utaló nyomot nem találtak, tehát kizárt, hogy DeFeo egyedül hajtotta volna végre a gyilkosságot, mivel már az első puskalövésre mindenki felébredt volna. Drogügyletek, a maffia, alkoholizmus és családon belüli erőszak is terítékre került, a legérdekesebb pontja az ügynek mégis a gyilkossággal vádolt fiú vallomása volt. Ronald DeFeo ugyanis azt állította, démoni hangok utasították a mészárlásra. A bíróság úgy döntött, DeFeo csak enyhébb büntetés reményében talál ki különös történeteket, ezért elítélték, a gyilkosság miértjére viszont nem találtak választ. A ház új család tulajdonába került, Lutzék úgy gondolták, jó üzlet megvenni az olcsón kínált házat, ám mindössze 28 napot tartózkodtak az ingatlanban, azután fejvesztve menekültek onnan. A falak állítólag sötét masszát ontottak magukból, a házat megáldó papot egy rejtélyes, démoni hang űzte el a helyszínről a tárgyak maguktól mozogtak, de akadt ennél rémisztőbb beszámoló is. A két gyerek is érzékelt valamit, hiszen a fiú, George azt állította, sokszor riadt fel negyed négykor fura zajokra, amikor feltételezhetően DeFeo a gyilkosságot is elkövette. Húga, Missy egy képzeletbeli baráttal beszélgetett, akit Jodie-nak hívtak (a halott DeFeo család egyik tagjának is Jodie volt a neve), aki néha malaccá tudott változni. A híres Ed és Loren Warren is kiszállt az esethez, parakutatók népes csoportjával igyekeztek ismeretlen entitások nyomára bukkanni. Egy mai napig hitelesnek tartott fotó készült a helyszínen, ahol állítólag a meggyilkolt DeFeo család legkisebb tagja, John szelleme látható.

A hírverés persze nem maradt el, egyre több hátborzongató részlet tárult fel az üggyel kapcsolatban. Találtak az alagsorban egy vörös szobát, amiről többen is azt állították, démonidéző szertartások helye volt, valamint démoni alakokat láttak az ablakban elsuhanni. A legyek nagyszámú jelenléte is iszonytató volt, ráadásul Warrenék is egyre biztosabbak voltak benne, valami nem evilági dolog fészkelte magát az Ocean Avenue 112-be. A család a hírverés elől Los Angelesbe menekült, ahol egy forgatókönyvíró megkereste őket, és előállt a mára világhírűvé vált horrorfilm ötletével. Lutzék belementek a filmforgatásba, ezzel viszont felrúgták a már készülő könyvvel kapcsolatos szerződésüket, amiért az író és egyben Ronald DeFeo ügyvédje, William Weber úgy döntött, mindent a média elé tár. Állítása szerint Lutzék csak gyors meggazdagodás reményében lovagolták meg a hirtelen jött hírnevet, ehhez pedig még maguk Warrenék is asszisztáltak. A falakról csordogáló, iszapszerű anyagot Lutzék keverték, a démoni alakoknak forrása a család macskája volt, ráadásul a vörös szobát sem övezte semmilyen rejtély, a szín puszta lustaságból ered, ugyanis a családfő nem talált otthon másik festéket a mázolás idején. A Lutz család végig kitartott amellett, hogy démonok szállták meg a házat, amiből mára zarándokhely vált a horror rajongók körében. Ugyan az ingatlan magántulajdonban van, a Lutzék után beköltözők közül senki sem számolt be semmilyen paranormális jelenségről, így nem tudni, Weber szava számít döntőnek, vagy hihetünk a paranormális magyarázatoknak.